Lelki utam a kisbabámig hosszú volt.
Végre pozitív!!!!!
Elmesélem történetemet: lelki utam a kisbabámig: Magasztos, csodálatos pillanatnak képzeltem korábban. Elbizakodottan azt hittem, hogy én már a fogantatás pillanatában is tudni fogom, hogy igen: most anya lettem. Úgy gondoltam, hogy ha bennem megfogan egy új Élet, érezni fogom, nem kell majd ehhez holmi terhességi teszt. Abban is biztos voltam abban, hogy majd együtt, a leendő apukával kéz a kézben várjuk az eredményt.
Node, ahogy már annyiszor megtanulhattam volna, a valóságban másképp mennek a dolgok. 2016. december 6-án, Mikuláskor (pár nappal a 34. születésnapom előtt) biztos voltam benne, hogy hamarosan meg fog jönni, csak késik, mint általában. Rutinból mégis csináltam egy terhességi tesztet. A WC-ben, egyedül a félhomályban, sietve még lefekvés előtt és nem, egyszerűen nem hittem a szememnek. Nem mertem hinni, hogy igaz, hogy POZITÍV lett!!! Annyi nőgyógyászati vizsgálat, két kórházi bennfekvés, egy műtét után csak úgy, minden előzetes figyelmeztetés, tűzijáték és odaillő diadalmas zene nélkül, két csíkos lett az eredmény! Sírtam örömömben és félhangosan mondogattam, hogy köszönöm, köszönöm, köszönöm és hogy szia Kicsim, szia Kincsem, Bogaram, jó hogy itt vagy, olyan jó hogy jössz, nagyon vártalak és úgy, de úgy örülök hogy minket választottál, hogy a szüleid legyünk! Életem egyik legszebb élménye lett ez – ott a WC-ben, a mosógép mellett, egyedül.
Nemcsak a testi, a lelki utat is meg kell járni egy babáért
A PCOS és a nőgyógyászati kálváriám helyett most inkább a lelki utamról szeretnék írni Nektek. Arról, milyen felismerések vezettek el eddig az estéig. Szerintem ez érdekesebb és talán erről kevesebbet olvashatunk, mint arról, hogy az avokádó milyen egészséges és hogy az Aviva torna meg az Infolic por milyen fantasztikus (nekem pl. beváltak), akárcsak egy jó nőgyógyász, akiben megbízik az ember lánya. Ezekről száz és száz írás olvasható a neten, szóljon ez a cikk most másról.
A jókislány szindróma
A történetem az örök „Jókislányban” kezdődik. A gyerekkorom ugyanis arról szólt, hogy igyekeztem nagyon rendes lenni, hogy ne legyen még velem is baj. Anyukám viharos magánélete, házasságok, mostohaszülők, féltesók és válások közepette nagyon rendes, elfogadó kisgyerek lettem. Megtanultam, hogy nagyra értékelik (akkor azt hittem, hogy ez egyenlő azzal, hogy nagyon szeretnek), ha elmosogatok, megvigasztalom a kistesóm és csendben megírom egyedül a házim. Durva hisztik nélkül a kamaszkoromon is átestem, egyetemre mentem, bár nem azt tanultam, amit szerettem volna, de végtére is szorgalmasnak bizonyultam és legalább „lett egy jogász a családban”. Nem tűntem ki semmiben és nagyjából semmi vizet nem zavartam. Rendes, házias, kedves, igazi JÓKISLÁNY maradtam 25 évesen is. Megszoktam és viszonylag kényelmes működés volt ez számomra, bár a testem is zavaróan kislány maradt (többek között nem menstruáltam és az arcbőröm megrekedt a pubertásban). Ellenben szeretett a családom, szerettek a barátnőim, akiknek azt mondtam, amit hallani akartak, szerettek a fiúk, akikkel megértő és alázatos voltam, szerettek a főnökeim. Úgy gondoltam ez így rendben van… néha kihasználtak, néha le kellett nyelnem a békát, de az önsajnálat ésa mártírság úgy tűnt remek segítőimmé szegődtek.
Ami kényelmes volt a környezetemnek és önámításból nekem is, az valójában szorongató, görcsös, megbetegítő és hazug volt. Ahogyan az a valóságban szintén lenni szokott: szelepet keresett a sok elfojtott feszültség. Mert a szívem legmélyén én sosem voltam jókislány… belül dühös voltam, utáltam, hogy nem az van, amit én szeretnék, hiú voltam és totál figyelmetlen.
Megfelelési kényszer és annak ára
Csak megfeleltem. Szinte kényszeresen, félve attól, hogy ha egyszer elrontom, lehull a homlokzat és oda lesz az egész. A szelep pedig működött és időnként leadta a gőzt, például a párkapcsolataimban jelent meg, ahol skorpióként martam bele az épp velem élőbe, megjelent, ha alkoholt ittam, vagy amikor elkéstem a találkozóimról. Mint egy zabolátlan, kiszámíthatatlan vihar, néha felütötte a fejét és megzavarta a langyos állóvizet, amiben élni akartam.
Sok-sok segítséggel, egyéni és a GyereBaba csoportterápiával jutottam közelebb ahhoz az önálló, szabad és erős nőhöz (még most úton vagyok felé), aki igazából vagyok. Mindeközben le kellett tennem a félelmeimet. Például attól, hogy olyan leszek, mint Anyukám, vagy hogy olyan férfit választok, mint Apukám. Felnőtten kellett Rájuk néznem: szeretnem újból mindent, amit adni tudtak és elengedni, amit nem. Tudom, ezek így leírva pofon egyszerűnek tűnnek, de valójában komoly munka volt, hogy Édesanyám tanácsai ne dühöt váltsanak ki belőlem, hanem érdeklődve valóban meghalljam mit is szeretne mondani.
Hozzávetőleg öt évvel az első önismereti lépéseim után és sok belső és külső változás, valamint türelem után, elkezdett a testem is igazi nőként működni és elkezdtem tényleg vágyni az Anyaságra (nem úgy, mint korábban a Jókislány, aki társadalmi, családi megfelelésből szeretne kis cuki, rózsaszín habos illatfelhőn gügyögő kisbabát).
A tanulás és az utam cseppet sem ért még véget, sőt minden nap új kihívások elé állít az Élet és sokszor kapom magam rajta, hogy visszatérek a régi szokásaimhoz, de az egészet, úgy ahogy van, nagyon élvezem! Bár tudom minden út teljesen egyedi, mégis csak arra tudok biztatni mindenkit, hogy induljon el, mert bármi is lesz a végül – legyen az egy gömbölyödő has, amit én most gyorsan, hálásan meg is simogatok, vagy mélyebb önismeret, testi gyógyulás, egy jobb párkapcsolat, egy életcél megtalálása – nagyon nagyon megéri! Ez volt hát lelki utam a kisbabámig. Hosszú volt, de megérte.